Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Egyes pillanatok örökre bevésődnek tudatunkba. Olyan másodpercek ezek, amik csak nekem jelentenek sokat, másoknak meg semmit. Így egy szempár, az erdő hűvöse, egy táj, a tenger, édesanyám önkéntelen mozdulata…

S kérdezem: mi más lenne a legjellemzőbb egy pap életében, mint az, ahogy felemelheti a kenyeret és a kehelyben lévő bort… az úrfelmutatás pillanata. Elnézem sokszor magunkat ebben a pillanatban, hisz ez életünk sűrítménye, legtisztább cselekvése, hivatásunk lényege…

Olykor látok átszellemült arcokat, magasra emelt karokat… Igen, ebben a mozdulatban le lehet mérni, kiben mennyi a hit, a megélt hit, az áhítat, az odaadás, a Krisztus iránti szeretet… mert ebben a mozdulatban nem lehet hazudni…, úgy tenni, mintha…

Most elmondom, sokszor megadatik, hogy túllássak a fehér ostyán és a kelyhen. Ilyenkor megpillantom Őt. Felmagasuló alakja eléri a csillagokat, széttárt karja átéri a megmérhetetlent… s ilyenkor úgy érzem, hogy elveszek. Én emelem Őt – de nem, már Ő emel engem… egyre gyorsuló mozgással… s egyszer csak ott van előttem, a torinói lepelről ismert arc, a Jézusé… s nem az áruló csókját adom neki, hanem a szeretett tanítványét…

Miközben így nézem, mondatok szakadnak fel lelkemből… ugye felemelsz majd, akkor is… ugye elérlek egyszer… megszűnik majd ez a végtelen távolság… s egyszer majd torz vonásaim is kisimulnak…

Igen, mert amikor a felemelt kelyhet engedem le, mindig megpillantom a kehely görbületén torz arcvonásaim. Fájón érzékelem, hogy visszaértem a földre. Tapasztalom, hogy micsoda különbség van a megtapasztalt tiszta szépség és földi valóm között. Ilyenkor szégyenkezem. Megfogadom, hogy jobb leszek. S ahogy múlnak az évek… azon kapom magam, hogy egyre inkább… már csak Téged akarlak szemlélni, édes Megváltóm.

Forrás: Emmánuel Közösség